1. fejezet – „Mit akarsz valójában tőlem?”
– Mit akarsz valójában tőlem?
Daniel Reese megdermedt.
Az egyik kezét még mindig a biztosítéktábla belsejében tartotta, a másikkal pedig olyan erősen szorította a feszültségmérőt, mintha az megvédhetné ettől a kérdéstől.
Mögötte, alig egy méterre, a hideg pince betonpadlóján mezítláb állt Alina Cross.
Már nem a meghibásodott csillárt figyelte, amely miatt Danielt az éjszaka közepén idehívta.
Hanem őt.
Igazán őt.
Azzal a tekintettel nézett rá, amely egyetlen pillanat alatt lehántotta róla a poros munkásbakancsot, a kifizetetlen számlákat, a kialvatlan szemeket és minden hazugságot, amellyel egy ember napról napra próbálja túlélni az életet.
Daniel egy pillanatra elfelejtette a vibráló fényeket.
Elfelejtette a fölöttük magasodó kastélyszerű villát.
Elfelejtette a háromszoros sürgősségi díjat, amelyet Alina éjfél előtt felajánlott.
Csak a nő hangjának remegését hallotta, amikor halkan megszólalt.
– Mert szerintem egyikünk sem azért van itt, hogy megjavítson egy lámpát.
Ezeknek a szavaknak menekülésre kellett volna késztetniük.
Ehelyett valami régen megrepedt falat törtek át Daniel lelkében.
Néhány órával korábban még mélyen aludt.
Az ágya másik fele négy éve üresen maradt, mégis mindig ott lógott le az egyik karja a matracról. Hátha hatéves lánya, Lily, egy rossz álom után odabújik hozzá.
23:47-kor rezgett meg a telefon.
Majdnem hagyta csörögni.
Az ismeretlen számok ilyen későn általában csak bajt, kétségbeesést vagy olyan embereket jelentettek, akik azt hitték, a szerelőknek nincs magánéletük.
Aztán a konyhapulton tornyosuló számlákra gondolt.
Az öreg kisteherautóra, amelynek váltója bármelyik nap felmondhatta a szolgálatot.
És Lilyre, akinek az iskolai cipője már szorította a lábát.
Felvette.
– Daniel Reese.
Egy nő válaszolt.
Hangja nyugodt, kimért és elegáns volt. Olyan, amilyennel igazgatótanácsi üléseket szoktak vezetni.
– Jó estét, Mr. Reese. Alina Cross vagyok. Elnézést kérek a késői hívásért, de azonnal szükségem lenne egy villanyszerelőre.
Daniel felült az ágyban.
– Asszonyom… majdnem éjfél van.
– Tudom. A sürgősségi díj háromszorosát fizetem.
Daniel automatikusan Lily szobája felé nézett.
Háromszorosát.
Ez az egyetlen szó azt jelenthette, hogy a következő héten nem kell számolgatnia a pénzt a bevásárlásnál.
Hogy időben befizetheti a villanyszámlát.
Hogy néhány napig végre fellélegezhet.
– Mi a probléma?
– A biztonsági rendszerem leállt, több helyiségben villognak a lámpák. Egyedül élek.
Nem könyörgött.
Nem dramatizált.
Egyszerűen közölte a tényeket.
Daniel azonban meghallotta azt is, amit nem mondott ki.
Egy hatalmas házban egyedül maradni, miközben sorra alszanak ki a fények… az nem pusztán műszaki hiba.
Az félelem.
Csak professzionális köntösbe öltöztetve.
– Küldje el a címet.
Húsz perccel később Daniel rozoga kisteherautója egy kovácsoltvas kapu előtt gurult meg.
A kapu magától kitárult.
Nem kellett becsengetnie.
A hosszú felhajtó két oldalán gondosan nyírt sövények, díszfák és kifogástalan kert fogadta.
A villa inkább hasonlított egy modern művészeti múzeumra, mint otthonra.
Üveg.
Kő.
Acél.
Tökéletes szimmetria.
Minden gyönyörű volt.
És valahogy mégis hideg.
Daniel leparkolta kopott autóját a márványlépcső mellett.
Hirtelen szégyellte a lepattogzott festést.
Felkapta a szerszámosládáját.
Mire kopoghatott volna, az ajtó már kinyílt.
A küszöbön álló nő teljesen más volt, mint amire számított.
Daniel egy idősebb, szigorú üzletasszonyt képzelt maga elé.
Valakit drága ékszerekkel és még drágább modorral.
Alina Cross azonban negyvenes évei elején járhatott.
Egyszerű fekete nadrágot és fehér blúzt viselt.
Mezítláb állt a hideg márványpadlón.
Sötét haját lazán összefogta, néhány tincs azonban kiszabadult, és keretbe foglalta fáradt arcát.
Gyönyörű volt.
De olyan fáradt, ahogyan azt a pénz sem tudja eltakarni.
– Mr. Reese… köszönöm, hogy eljött.
– Szólítson Danielnek.
A nő bólintott.
– A legnagyobb gond a bejárati csillár, de több helyiségben is ingadozik az áram.
Daniel belépett.
A két emelet magas előcsarnok közepén hatalmas kristálycsillár függött.
A fény hol fellobbant, hol elhalványult.
Mintha egy beteg szív próbálna tovább dobogni.
A fehér márványpadló visszatükrözte a vibráló fényt.
A ház meleg volt.
Mégis dermesztően hidegnek érződött.
Nem azért, mert rossz lett volna a fűtés.
Hanem mert olyan csend lengte körül, amelyben már nagyon régóta senki sem nevetett.
– Mikor kezdődött? – kérdezte Daniel.
– Körülbelül három órája. Az egész ház fél percre elsötétült. Amikor visszajött az áram, minden bizonytalanná vált.
– Áramszolgáltatót hívta?
– Igen. Azt mondták, a hiba az épületen belül van.
Daniel felnézett a csillárra.
Majd végignézett a folyosón.
– Meg kell néznem a biztosítéktáblát.
– A pincében van.
– Akkor mutassa az utat.
Ahogy Alina előtte haladt, Daniel sorra nézte a tökéletesen berendezett helyiségeket.
Fehér kanapék.
Fekete asztalok.
Szürke festmények.
Minden hibátlanul a helyén állt.
Nem volt családi fénykép.
Nem hevert kabát egy széken.
Nem maradt félbehagyott bögre az asztalon.
Semmi sem árulta el, hogy ebben a házban valóban él valaki.
Csak a nő lépkedett előtte.
Mint egy szellem a saját otthonában.
Daniel ekkor még nem sejtette, hogy a pince mélyén nem csupán egy elektromos hibát fog találni.
Hanem egy múltat, amelyet valaki mindenáron el akart zárni a világ elől.